Az érzelmek természete

Az érzelmeket elkülönítve, önmagukban legjobban a kisgyermekekben figyelhetjük meg. A velük való tapasztalatainkból könnyen megérthetjük az érzelmek természetének lényegét. Ehhez képest az intelligencia a felnőtt, logikus éned.

Már egy ideje betöltötted a két évet, és ahogy nőttél, fejlődött az intelligenciád, megtanultál rengeteg helyzetet kezelni az életben. Viszont az érzelmeinket nem tanultuk meg kezelni. Attól, hogy manapság sok mindent rutinosan elintézünk, és felnőttnek nézünk ki, egy fontos tényről nem tudunk: hogy a tudattalan érzelmi énünk nem nőtt fel, ugyanúgy működik, mint gyermekkorunkban.

„Ez hihetetlen – gondolhatjuk – felháborító, hát azért nem vagyok ugyanazon a szinten, mint két évesen!”

Valóban nem, az értelmi szintünk nem ugyanaz, de az érzelmi igényeink lényegében igen. Ugyanúgy figyelemre, szeretetre vágyunk, örömöket, élvezeteket keresünk, akaratosak, dühösek vagyunk, csalódunk, menedéket keresünk, meg akarunk felelni. Az érzelmi működésünk alapjaiban nem sokat változott, csak az, hogy mire irányítjuk. A játékaink megnőttek, másra vetítjük az érzéseinket, és megtanultunk „jól kinézni” és „illendően viselkedni”. Értelmesnek látszunk, és bizonyos értelemben azok is vagyunk. De ha a legfontosabbat, az érzelmi egyensúlyunkat nézzük, akkor mi a helyzet?

A fejlődésünk egy szempontból hiányos, és az eredményeink ellenére ez okozza a sok zavart, a belső hiányérzetet, betöltetlen űrt az életünkben.

Egy újszülött soha nem elfojtó. Persze erre korán el lehet kezdeni tanítani, de a gyerekek természetükből adódóan inkább felszabadultak, nyíltak, átélik az érzelmeik teljes skáláját. Viszont szégyellni magunkat elég hamar megtanítottak. Felnőtt korunkra már rég berögzült, hogyan ne éljük át az érzelmek „nemkívánatos” szintjét. Való igaz, azt tapasztaljuk, hogy az érzelmek nagyon erős befolyással vannak ránk, ennek ellenére mégis az időnk nagy részében a gondolatainkkal vagyunk elfoglalva. Amikor az érzelmekre gondolunk, csak az erős befolyásuk miatt tesszük, miközben elmulasztjuk, hogy megismerjük valódi szándékukat, mély indítékaikat. A meg nem értésből származó félrekezelés vezet elfojtásokhoz, feszültségekhez. Az, hogy a figyelmünk szempontjából az érzelmeink a gondolatokhoz képest háttérbe szorultak, csak a látszat. A valóság teljesen másképp fest, mivel nem igazán jellemző rájuk a mellékszerep. Ők a főszerephez szoktak, és ehhez ragaszkodnak. Ez akkor is így van, ha erről nem vagyunk tudatosak, a háttérből úgyis az érzelmek mozgatják a szálakat. Még a gondolatok is, amikkel tele van a fejünk, az érzelmeken alapulnak, azt is ők irányítják. Figyeld csak meg! Kérdezz rá bármilyen gondolatodra, hogy milyen érzelemből fakadhat? Ha elkezded ily módon megfigyelni, akkor ezt jobban meg fogod érteni.

Ezen nem szabad, nem ajánlott könnyedén túllépni, mert az érzelmi hiányok és túlzások az elfojtásainkban gyökereznek, és legnagyobb részükről nem vagyunk tudatosak. Ezért nagyon mélyen fel kell kutatni és a felszínre hozni, másképp az áldozataik maradunk.

A jelenlegi helyzet az, hogy többé-kevésbé megtanultunk „jól viselkedni”, elrejteni az érzelmeinket úgy, hogy azok ne gyűjtsék meg a bajunkat. Most nem figyelünk rájuk, vagy nem úgy, ahogy kellene, megtanultuk mellőzni, kizárni őket. Ennek isszuk a levét nap mint nap az elégedetlenség, frusztráció, csalódás, negativitás, kiégettség formájában. Azokat az érzelmi reakciókat tükrözzük, melyeket magunk körül láttunk, hosszú idő alatt magunkba szívtunk. Mivel gyermekkorunkban senki sem tudta körülöttünk, hogy mi a különbség az elfojtás és a fejlődés között, ezért jobb híján a nehézségekre való reakcióként maradt az elfojtás. De az érzelmek attól még nem szűnnek meg létezni, ha szégyelljük vagy kizárjuk őket. Egyszerűen csak becsapjuk magunkat, és az értelmünkön túl, tudattalanul éljük át őket. Ezért okoznak értelmetlenül oly sok feszültséget nekünk.

Miért vagyok ennyire biztos abban, hogy a gyerekes érzelmeid nem szűntek meg létezni? Nagyon egyszerű, mivel ezzel kivétel nélkül mindenki így van. Nem tudnak megszűnni, mert az érzelmek egyszerűen ilyenek, az az alaptermészetük, hogy önmagukban értelmetlenek, gyerekesek. Azok, melyekről most tudatos vagy, amit az értelmeddel felfogsz, az érzelmi életed jéghegyének csak a csúcsa. Ha megértjük az értelmetlen, gyermeki természetünket, és nem akarunk szemet hunyni felettük, akkor elkezdetjük megismerni a tudatalattink működését, énünk rejtett oldalát. Ahogy egy kisgyermeknél csak az a logikus, hogy nem fog logikusan cselekedni, az érzelmek is ilyenek. Képzeld el, rábíznád az életed legnagyobb döntéseit egy kétéves gyerekre? Lehet, hogy aranyos, tündéri, de azért mégsem hagyatkozunk rá. Pedig amikor nem vagyunk tudatosak róla, hogy milyen érzelmek irányítják a gondolatainkat, pontosan ezt tesszük. Az értelem tévedése abban áll, hogy ezt nem veszi észre, és miközben meg vagyunk győződve róla, hogy szuper intelligensek vagyunk, az érzelmeink parancsait robotpilótaként teljesítjük. Az intelligenciánkat pedig csak a tudattalan érzelmi hiányaink és késztetéseink leghatékonyabb kielégítésének szolgálatára használjuk. Lehet akár doktori fokozatunk is, ha az érzelmeink uralkodnak rajtunk, akkor tudat alatt egy kétévesre bíztuk az életünket.

Kezdjük el egy másik szemszögből megismerni magunkat. A természetünk egy részéről már tudjuk, hogy önmagukban nem értelmesek – ez az alapja annak, hogy tisztában legyünk vele, mire számíthatunk. Az érzelmek szuper érzékenyek, akár a gyerekek, könnyen sérülnek, nagyon mélyen, elkeseredetten képesek csalódni és bánkódni, mert ilyenkor egy világ omlik össze bennük, frusztráltak, magányosak. A valóság az, hogy a gyermeki énünkkel a tudatunk mélyén most is sokkal mélyebben éljük meg a kudarcokat, mint gondolnánk. Az intelligencia eközben másra, kifelé figyel, igyekszik megfelelni az elvárásoknak, tartja a frontot, rendezi, kidolgozza, hogyan kezeljük a körülményeket, és tartsuk fenn a kialakult jó képet. Ha egy gyermek sérül, és nem figyelsz rá, akkor mit csinál? Ha nem foglalkozol vele, amikor a legnagyobb szüksége lenne Rád, akkor csak fokozod, elmélyíted a fájdalmát, és menedék hiányában sérül a biztonságérzete, félősebbé válik. Ez nem helyes, ilyen helyzetekben nem lehet őt mellőzni, mert a kapcsolat sérül. Az intelligenciának is az lenne a dolga, hogy felnőttként viselkedve ne hagyja cserben az érzelmeket, megtanuljon szépen bánni, jó kapcsolatot kialakítani velük. „Az eredményből ítéld meg a tettet” – akkor végzi jól a dolgát az intelligenciánk, ha hatékonyan tud egyensúlyt teremteni az érzelmeinkben, és nincsenek mély és elhúzódó feszültségeink.

Erre tanít meg az Intelligens Gyógyulás könyv.

Nagy A. Csongor
Részlet az Intelligens Gyógyulás könyvből